Sakkjáték eredete

A sakk eredete (Barcza Gedeon Magyar sakktörténet 1975)

A sakk eredete a ködös múltba nyúlik vissza, s bár megdönthetetlen bizonyítékunk nincs rá, a tudós kutatók szorgos munkája alapján elfogadhatjuk, hogy Indiában keletkezett. Ne csodálkozzunk azon, hogy alig van olyan emléke a sakknak, amit vitatni ne lehetne.

„Történelmileg a sakkot a hadijátékok közé kell sorolnunk” – írja Murray, a kiváló angol kutató. Két játékos vezeti a küzdelmet, két egyenlő erővel kezdő hadsereg között. A két játszó fél tudásától, stratégiai felkészültségétől és taktikai elképzelésétől függ, melyik lesz a győztes; ebben sokszor a változó harci erők mennyiségénél is nagyobb szerep jut a különböző mozgású és hatóerejű figurák jobb alkalmazásával kialakuló minőségbeli különbségek. Ez volt, és ma is ez az alapja a „gondolkodó ember játékának”.

Bár később Európában a reneszánsz újító szelleme és képzelőereje lényegesen megváltoztatta a figurák menetmódját, s ezzel a modern kornak megfelelően felfrissítette a játszma menetét, növelte a gondolkodás hatékonyságát, utat nyitott a vakmerő kombinációknak, mindez mit sem változtatott annak a játéknak a lényegén, amellyel India ajándékozta meg az emberiséget.

A legkiválóbb kutatók ma már megegyeznek abban, hogy a jelenkori sakkjáték egyenes leszármazottja egy indiai hadijátéknak, amelyet a VII. században már igazolhatóan játszottak a főleg muzulmának lakta országokban is, lényegileg azonos tervszerűséggel és módszerrel, mint öt évszázaddal később Európában. India nyugati részének élénk összeköttetése volt Perzsiával, így érthető, hogy itt is megismerték az ott már népszerű játékot. Innen az arab birodalmon keresztül terjedt tovább Európa felé.

A Sakkhoz hasonló játékot Ázsia más részeiben ma is ismerünk. Ilyenek Burmában a szityin, Sziámban a makruk, Annamban a choen tráng, Kínában a siang K’i, Tibetben a chandaraki, Mongóliában a shatara. Koreában a tjiang keui és Japánban a sho-gi. Ezek mind hadijátékok, s bár a figurák sokféle változata lányegesen eltér az indiai sakktól, közös vonásuk, hogy két hadsereg küzd egymással, s nem az anyag mennyisége, hanem minősége dönt.

Egyet értünk dr Janny Gézával, aki már a Győri Tornakönyvben határozottan kijelentette: tévesek azok a találgatások, hogy a sakk Egyiptomban, vagy Kínában már „ősidők óta” ismeretes lett volna. Legutóbb 1973-ban jelent meg M. Dickins cikke a sakk valószínű eredetéről. Ebben egy üzbegisztáni ásatás eredményére való hivatkozással a xiangxi nevű kínai asztrológiai játék a bizonyíték. A xiangxira vonatkozó érveket azonban L. A. Holford kétséget kizárólag megdöntötte a British Chess Magazin hasábjain (1973. évf. 86-88. old). Ugyancsak hibás minden összehasonlítás az egyiptomi táblajátékkal, vagy a görög petteiával, és a római ludus latrunculourummal.

Ezek egyike sem tekinthető a sakk ősének, vagy akárcsak egyik változatának.

Napjainkban is fel-felbukkannak olyan hírek, hogy keleten, vagy délen, Ázsiában, vagy egyiptomi ásatásoknál és római sírokban sakkfigurákat, vagy kőbe vésett táblákat talált kutató. A jóindulatú, de néha felfedezésüktől elragadtatott, túlzásoktól sem visszariadó kutatókat az sem zavarja, hogy néhány, a sírokból előkerülő faragott állatfigura önmagában még nem bizonyíték arra, hogy azok sakkfigurák voltak valamikor, a táblajátékoknak pedig számtalan olyan változata lehetséges, amelyeknek semmi közük a sakkjáték eredetéhez. 1973-ban is elterjedt a sajtó és a rádió útján egy olyan meglepő hír, amely ha hitelesnek bizonyult volna, döntően megváltoztatná a tudósok eddigi kutatásainak eredményét. Erről a Magyar Sakkélet 1973. .vi 112. oldalán többek közt a következőket írja: „A világ ez idő szerinti legősibb sakkfiguráira bukkantak a szovjet régészek az üzbegisztáni Surkandria völgyében. E területen már az ókor végén város állott. A két méter mélységben lévő agyagrétegből két, realisztikus hűséggel faragott figura került elő. Az egyik elefántot, a másik pedig zebu bikát ábrázol. A vizsgálatok szerint a lelet az időszámításunk szerinti második században keletkezett. Ezzel túlhaladottá vált H. Murray angol kultúrtörténész elmélete, miszerint a sakkjáték eredete időszámításunk hatodik századára datálódik.”

Erre vonatkozólag is érvényes azonban a már általánosságban kifejtett kételyünk, s mint ahogy dr Bán Jenő az említett közleményében rámutatott: „… nem bizonyított valóban sakkfigurákról van-e szó, s nem díszítő, vagy kultikus szobrocskákról. Ami pedig Murray elméletét illeti – folytatja a Magyar Sakkélet -. abban nem az a lényeg, hogy melyik lehet a régebbi, hanem, hogy a mai sakkjáték közvetlen őse mikor alakult ki egyéb, eltérő ősi játékokból, figurákból. Ez pedig több oldalról is igazoltan, nagy valószínűséggel az ötödik-hatodik századra tehető.”

Ugyancsak nem dönt meg semmit egy Egyiptomban feltárt, négyzetekre osztott táblát ábrázoló relief, mert nem a tábla teszi a sakkot. Sok olyan játék volt a múltban, sőt van ma is, amit táblán kell játszani. Ezek a táblajátékok (Brettspiele, Board Games) nagyon elterjedtek, nyomai Ausztrália és Új-Guinea primitív népeinek, a magas kultúrájú Egyiptomi Birodalom földjéig mindenütt megtalálhatók. Már az ötödik dinasztia (i.e. 3600-3400) sírkamráiban is az i.e. 1400-1333 közt épült Kurnai templom mennyezetén találtak táblajátékra utaló faragásokat, festményeket.

Hasonlóképpen bukkantak táblajátékokra Palesztínában, s játszottak táblán a görögök és rómaiak, majd Írország és Wales kelta lakói, sőt a normann vikingek is, még mielőtt Anglia partjait támadták. Ez mind igaz, De ezeken a táblákon nem sakkot játszottak. Azt ma is élő és egyre terjedő játékot, amit sakknak nevezünk, nem a tábla négyszögű alakja, sem a túlzott jóakarattal figuráknak nevezett, kőből vésett, vagy egyéb tartós anyagból készített, rendszerint hiányos és össze nem függő ásatási anyagok határozzák meg, hanem azok a lényegileg fontos szellemi, módszeres elképzelések, melyek Északnyugat-Indiában már a hetedik században csaturanga néven ismeretesek. Később a csaturanga elnevezés mellett a szanszkrit feljegyzésekben a buddhi nevet kapta, amit a legtalálóbban intellektuális játékra lehet lefordítani.

A csaturangát négyzet alakú táblán 64 egyforma színű mezőn játszották. A játékfigurák felállítása és neve bizonyítja, hogy a hadijáték volt. A csatur (négy) és az anga (tagozat) szavak összetétele az akkori négy fegyvernemre (gyalogság, lovasság, harci szekerek, elefántok) utal. A két hadsereg a tábla két szemközti oldalán állott fel. Az alapsor közepén, egymás mellett foglalt helyet a király és a főminiszter (királyi tanácsadó), jobbról-balról melléjük került egy-egy harci szekér (a mai bástya), majd a lovas, végül a két szélső kockára az elefánt (a mai futó). Az előttük lévő sorban pedig a 8 gyalogos állott. A játék jellegzetes sajátossága, hogy a figurák nem egyenlő erejűek, menetmódjuk lényegesen eltér egymástól. A tábla mérete a mai napig nem változott, a figurák felállása, elnevezése és menetmódja azonban igen. Az elefánt és a harci szekér már a perzsa időkben helyet cserélt. A vezér (amelyet a gavallér spanyol és francia lovagok jóvoltából a legtöbb nyugati országban királynénak, vagy dámának neveznek) az egykori leggyengébb figurából (a főminiszter csak ferdén, és úgy is mindig csak egy-egy mezővel mozdulhatott előre) a tábla leghatalmasabb tisztjévé lépett elő. Megnőtt a későbbi futó hatásköre is, hiszen a korábbi elefánt mindig csak átlósan a harmadik mezőre (pl. f1-ról f3-ra, vagy d3-ra, d4-ről pedig b2-re, b6-ra f2-re, vagy f6-ra) léphetett, vagy ugorhatott. A gyalogok úgy léptek, mint ma, kezdetben azonban az alapállásban sem mehettek két mezővel előre. A király és a harci szekér (bástya) menetmódja ugyanaz volt, mint ma, viszonylatukban azonban lényeges az a különbség, hogy régen nem ismerték a sáncolást. Lényeges az is, hogy kezdetben a pattba került király elvesztette a játszmát. A lovas az egyetlen figura, amelynek sem alapállása, sem menetmódja nem változott az idők folyamán, tehát másfél évtizeden át változatlan módon szolgálta királyát.

A csatarunga történetéhez hozzátartozik még, hogy Indiában a XI-XIII. században ugyanezen a néven játszottak egy négyszemélyes hadijátékot is, ugyancsak 64 mezőn, de négyféle színű, 8-8 figurából álló „hadsereggel”. Az erre vonatkozó emlékekből sokan arra következtettek, hogy ez volt a mai sakk őse. A kutatók azonban kiderítették, hogy ez a négyszemélyes játék csak egy kinövése a már ismertetett kétszemélyesnek, s a sakkal annál kevésbé hozható rokonságba, mert minden lépés befejeztével kockavetéssel döntötték el, hogy a következő, négyütemű lépésnél melyik fél hányadiknak kerül sorra.