Új kezdet?

A törökbálinti sakkozás alapkérdéseit, működésünk mozgató rugóit csak, – és akkor tudjuk elfogultságmentesen értékelni, ha nem csupán lelkendezünk vélt, vagy valós sikereinken, hanem őszintén próbálunk szembe nézni problémáinkkal is!

A 2021/22-s versenyévad keserű tapasztalatai, – rekordszámú kontumálásaink, meghatározó játokosaink eligazolásai– a korábbiakhoz képest is rendkívül sok bizonytalansági tényezőt eredményeznek a 2022/23-s szezon nyitányára. Korábbi évekből magunkkal hurcolt hiányosságaink felerősödtek. Taggyűlésünk résztvevőinek többsége a feltétel nélküli folytatás mellett döntött, csak a hogyan kérdéseiben maradt meg számos kérdőjel! A határidők sok gondolkodási időre nem adnak lehetőséget! Amikor a legalapvetőbb kérdésekben, mint például a kommunikációs csatorna megválasztásában sem sikerül döntésre jutni (még mindig ott tartunk, hogy ki mit szeret, vagy utasít el elvből) bizony továbbra sem könnyíti meg a szervezési feladatokat! Kálmi – nem csupán játékosként, szervezőként, fuvarosként való – kiválása, hiánya jelenti problémáink tovább-fokozódását! Egyénisége is fontos volt számomra! Őszintén remélem, hogy legalább ezt a meccset még nem vesztettem el végérvényesen!

Hogy csapatunk négyszer is volt ezüstérmes NB II-s csoportjában azért még is csak kötelezne valamire! Szegény ember azzal főz, ami van, – esetünkben – ami marad! A pandémia okozta zűrzavar – csak meglehetően kispályás káosznak tűnt az új bajnokság indulásához képest! Kiscsapatok sora szűnik meg, a meglévők meglehetősen meggyengülnek, miközben újra fogalmazódnak a múlt dicsőségeire alapozó elvárások. Ma, már a lábonmaradás is hatalmas eredmény! Hol van az már, amikor a Pest Megyei bajnokság legfelsőbb osztályában két csoportot (2007/08) kellett indítani a mindössze jelenlegi 4 résztvevővel szemben. Évek óta haldokló “utánpótlásnevelésünk” okán lesz-e egyáltalán – nem, hogy ütőképes, hanem egyáltalán ifink -, megfogyatkozott csapatunk képes lesz-e megfelelni az NB II- és a megyei bajnokság kihívásainak, óvatos célkitűzéseinknek. Ugyanis komoly kihívás a csapatok számára az, ha adminisztratív eszközökkel kötelezik az NB-s csapatokat arra, hogy ne tudásuk, vagy csapatépítési szempontjaik, hanem adminisztratív okok határozzák meg a csapatok összeállítását! Mennyiben szolgálja a fiatalok fejlődését a bajnoki rendszerünk jelen kiírása? Biztos, hogy e rendszer az, amely megfelelő fejlődési lehetőséget biztosít a számukra? Míg más sportágakban az újítás, – akár sokak által vitatott – reformokkal próbálják frissíteni sportágukat, a sakkban, mintha megállt volna az idő! Pártunk- és kormányunk jól-rosszul kiemelt sportágaiba öntött források komoly lehetőségeket, – média figyelmet – nyitnak sportolóik számára, ahol e versenyfutásban a hazai versenysakksport egyre jobban lemaradni látszik! A sokat emlegetett rohanó világ szemben a dogmatizmussal! Ma, a komoly célkitűzéssel bíró csapatok szinte vadásznak a jó képességű fiatalokra, amely komolyan megkérdőjelezi a hovatartozás érzését mindamellett, hogy egyre inkább anyagi kérdéssé alacsonyítja sportágunkat. A csapatok jelentős energiáit köti le az ütőképes ifi/női játékos megtalálása – jobb esetben – kinevelése, s a kellő létszám elérését követően a többiekre már kevesebb figyelem jut. Hatalmas a lemorzsolódás! Csakhogy megengedheti-e magának egyetlen sportág is ezt? A hátteret a nevelőegyesületek jelenthetik, de a felsőbb kategóriájú csapatok elszívó hatása okán ezek meglehetősen labilis helyzetbe vannak, hisz ők sem kerülheti el az eredménykényszert, mint alapkövetelmény! Ugyanakkor mi más is lehetne ezen csapatok számára is az igazi értékmérő? Az elanyagiasodó világunkban is csak fel kell mutatni valamit a támogatásért!

Az elmúlt bajnokság réme folyamatosan ott lebeg a fejünk felett! Gyulánk ismét meggyőzte néhány tanítványát (Nagy tesók), hogy vállalják NB II-s csapatunk kötelező 2 ifi státuszát. Nagy Botond- és Levente tán hosszabb távon is képesek NB-s csapatunk kötelező ifi béli kérdéseinek megoldását jelezni, bár csatlakozásuk okán még egyáltalán nem dőlhetünk hátra! Vendég-státuszuk csak egy meglehetősen átmeneti, saját utánpótlásnevelésünket semmiben nem helyettesítő bizonytalan megoldást jelent számunkra. Számbavenni is felesleges azon – több csapatra való – játékosok sorát, akik meglehetősen rövid ideig tolták a törökbálinti szekeret. 2021 tavaszán beindított “létraverseny” tán némi előmozdulást jelentene e kérdésben. Jelentősége, s nem utolsó sorban kézzel fogható eredménye igazán akkor lenne, ha sikerülne ezt folyamatossá tennünk, s saját településünkön is népszerűvé válhatna! Nosztalgikus érzés számomra, a “Heller Árpi-féle időszak”, amikor csapatunk zömét szinte kizárólag törökbálinti kötődésű játékosok alkották! A lokálpatriotizmust, a helyi beágyazódottságot, mint motivációs tényezőt, – jelenleg – csak ennek hiányában tudjuk értelmezni. A gyerkőcök őszinte lelkesedése több erőt adnak a folytatáshoz, mint gondolnánk! A két helyi iskolával való szorosabb együttműködés tán jelenthetne némi előmozdulást!

Ha csapat gerincét – s annak is az elejét – adó játékosok menet közben kiszállnak, “haragszomrádot játszanak” – s ez a maradókban is jelentős motivációcsökkenést okoz – igen súlyos morális kérdéseket is felvet. Az egyén érez-e bármiféle felelősséget csapata iránt, vagy sem? Egyén, vagy csapat! Hol húzódnak meg az egyén- és a csapatérdek határai, ha egyáltalán vannak határai Ezek számomra örök dilemmák maradnak! Sallai Kálmán, és az én számomra mindig alapvető szempont volt a CSAPAT működése, hiszem, hogy egy jó csapatszellem – e meglehetősen egyéni – küzdelemben is képes inspirálni a tábla mellett üllőket! Hogy a csapat játékosai egyenként mire képesek, hogy összességében milyen eredményt érnek el, erősen befolyásolja a csapatszellem, a háttér mibenléte! A sakkozó egyedül vívja meg harcát az ellenfelével, méghozzá azzal az ellenfelével, melyet nem szabadon választ meg! A tradíciók, az előre rögzített erősorrend, a szigorú, szinte évtizedek óta megcsontosodott szabályok, a hazai- s a vendégcsapat tagjainak rendelkezésre állása, a sakkozó mentális állapota mind kiszámíthatatlanabbá teszi egy-egy csata végkimenetelét, s azon keresztül a végső csapateredményt. A sorozatos vereségek bizony nem növelik az önbizalmat, márpedig korábbi ezüstérmeink ellenére sem vagyunk meghatározó csapata NB II-s csoportunk bajnokságának, eredményességünk meglehetősen hullámzó! Ha nem vagyunk kellően empatikusak azon játékosain iránt, akik felkészülten szeretnének az asztalhoz ülni, akkor bizony nagyon nehéz csapatról beszélni. Egy-egy játékos fordulóbéli kiesése komoly kihatással van a hátrébb sorolt játékosok játékára! Mindez, ha az utolsó utáni pillanatban derül ki, akkor a csapatösszeállításon túl egyéb logisztikai kérdéseket is felvethet.

Egyesületünkhöz olyan abszolút kezdő játékosok csatlakoztak, – végre többségében fiatalok, – akikkel szemben elvárásokat megfogalmazni akkor is balgaság lenne, ha a TbSakk SE megítélése, társadalmi beágyazodottsága ezen múlna! Spanolják ők magukat eleget! Bár támogatottságunk megítélésében ez fontos tényező, még is úgy gondolom, hogy csapatunk építésén túl is alapvető kérdés, hogy egyesületünk tagjai jól érezzék magukat ebben a közegben – amit biztosítani tudunk – még ennél is fontosabb! Nem az a fontos, hogy csapatunk milyen eredményt produkál (ez egyébként is meglehetősen sikamlós terület), hanem az, hogy a tábla mellől felállva, – netán csapattársak elismerő pillantása, kézfogása mellett is úgy gondolja, hogy a végeredmény részesévé vált! Ez egy nagyon fontos szempont ebben az egyre inkább eltárgyiasuló világunkban!

A Nyergesújfalu elleni 9 -3 óriási eredmény! Eddigi legerősebb felállásunk mellett is csak az elismerés hangján szólhatok! Srácok, ez férfimunka volt! Úgy gondolom, hogy a herceghalmi Abacus hotel kínálta bankett nem a múlt lezárása, hanem egy új kezdetévé válhat!